Magyarországon a közönség a Szépművészeti Múzeum 1968-ban szervezett Modern francia grafika című, Mezei Árpád gyűjteményéből rendezett kis kiállításon találkozhatott először Vasarely nevével. Ebben az időben a képzőművészet területén a szocialista realizmust érvényesítő hivatalos állami kultúrpolitika a nonfiguratív művészet minden formáját elutasította, emiatt is érezhette a magyar származású művész megtisztelőnek, hogy egy műve mégis szerepelt a tárlaton. Szerette volna, ha az általa képviselt op art-irányzat méltóképpen lenne reprezentálva szülőhazájában, ezért még ugyanabban az évben egy hatalmas, százhatvan darabból álló kollekciót ajándékozott az országnak. Ezek a művek a budapesti Szépművészeti Múzeumba, illetve a pécsi Janus Pannonius Múzeumba kerültek. A következő években további huszonhat művet ajánlott fel saját gyűjteményéből a két intézmény javára a nemzetközi geometrikus absztrakció legfontosabb képviselőitől. Ennek az adománynak volt köszönhető, hogy Magyarországon a klasszikus avantgárd, valamint az absztrakt művészet legújabb irányzatai eredeti műveken is tanulmányozhatóvá váltak. Az irigylésre méltó politikai nexusokkal rendelkező Vasarely a magyar kormánynál elérte, hogy 1969-ben nagyszabású kiállítása nyíljon a budapesti Műcsarnokban. Erre, az életében rendezett legnagyobb kiállításra néhány hét alatt rekordszámú, százötvenezer néző volt kíváncsi. 1970-ben a szintén a Műcsarnokban rendezett XX. századi magyar művészek külföldön című tárlaton Vasarely újra bemutatkozott, és az esemény után három jelentős, nagy méretű olajképét ajándékozta a Szépművészeti Múzeumnak. 1971-ben gyerekkora óta először látogatott el Vasarely szülővárosába, Pécsre, ahol a városvezetésnél szorgalmazta, hogy saját és „baráti köréhez” tartozó művészek alkotásiból egy állandó kiállítás jöhessen létre. 1973-ban fogalmazta meg a pécsi Vasarely Múzeum alapítóokiratát, majd 1976-ban életének hetvenedik évében az Aix-en-Provence-i Vasarely Alapítvánnyal egy időben nyílt meg a művész pécsi múzeuma, melynek gyűjteménye az 1982-ig folytatott adományozásnak köszönhetően közel négyszáz tárgyra bővült.
Az egy évtizeddel később a budapesti Szépművészeti Múzeum kezelésébe került Vasarely Múzeumot a művész a pécsitől eltérően, de az Aix-en-Provence-ban, illetve az 1970-ben Gordes-ban létesített vállalkozásához hasonlóan művészeti központként működő alapítványként képzelte el. 1981. szeptember 23-i keltezéssel írta első „elidegeníthetetlen” adományáról szóló ajándékozó levelét, Budapest, Magyarország fővárosa részére. A művész első, az ajándékokból szervezett kiállítása 1983 tavaszán ideiglenesen a Szépművészeti Múzemban nyílt meg, majd vidéki körútra indult. 1986-ban a művész két további levélben erősítette meg az adományozás tényét, és a múzeum számára a barokk stílusú óbudai Zichy-kastély délkeleti szárnyát jelölte ki, ahol az állandó kiállítás installációs terét saját maga készítette el. A minisztériumtól 1987-ben elnyert működési engedély alapján a Vasarely Múzeum „a Szépművészeti Múzeum filiáléjaként” mint múzeumi kiállítóhely kezdte meg működését. Ünnepélyes megnyitására 1987. május 8-án a művész jelenlétében került sor. Az intézmény tevékenységének fókuszában ettől kezdve Victor Vasarely életművének megőrzése és közzététele, tudományos igényű kutatása, feldolgozása vált. Kezdettől fogva helyet biztosít az általa képviselt absztrakt-geometrikus, konkrét és kinetikus irányzatok kontextusába ágyazott időszaki kiállításoknak, köztük a 2007-ben a magyar konstruktivista művészet kontinuitásának a kívánalmával létrehozott Open Structure Art Society tematikus tárlatainak.
Vasarely kinetikus műveinek megfogalmazását a mindenkihez való eljuttatás szándéka vezérelte. Úgynevezett multiplikáit kifejezetten azzal a céllal alkotta meg, hogy a bennük kifejeződő képi esztétika ne csak egy kiváltságos elit számára jelentsen élvezetet, hanem behatolhasson az emberek széles tömegének a tudatába. Victor Vasarely optikai művészetének egyetemessége annak köszönheti szimbolikus jelentőségét, hogy ideje korán rátalált arra a globalizálódó világ igényeit kellő mértékben kielégítő képi nyelvre, ami a kulturális konvenciókon felülemelkedve megelőlegezte a mai kor vizuális szükségletét. Az érzelmek lehető legszélesebb skálájának kifejezésére alkalmas művei a hozzájuk rendelt, folyamatosan újraírható algoritmus alapján alkalmassá váltak arra, hogy minden egyes ember számára szubjektív üzenet közvetítsenek, ma is kielégítve a kommunikációs csatornák legújabb lehetőségeit használó és a közösségi médián szocializálódott szemlélő csillapíthatatlan képétvágyát.
szöveg: Orosz Márton
