Szűz Mária – a történelem legtiszteltebb nője

Számtalan oltárképet, szobrot, festményt ismerünk, amin Szűz Mária a gyermek Jézus társaságában jelenik meg. A korai keresztény művészetben ezek rendkívül ritkák voltak. A változás okát a 431-es efezusi zsinat eseményeiben kereshetjük, ahol kimondták Mária istenszülőségének (Theotokosz) dogmáját. Ettől kezdve tisztelete felélénkült és a bizánci művészetben sokféle képtípusa, ikonja alakult ki, amiket később a nyugati művészet átvett és formált. Erre példaként vehetjük Hodégétriát és az ebből kialakuló Eluszát (Irgalmas), Glükophiluszát (Édes csókú) és Glaktotrophousszát (Tejet adó). A Hodégétria egy olyan eredetinek tekinthető portré Szűz Máriáról és a gyermek Krisztusról, amit a hagyomány szerint Szent Lukács festett és küldött el Konstantinápolyba a Hodégon kolostorba.  Jacopo di Cione Tronoló Mária képén a gyermek Krisztus és Mária együttes megjelenítésének kompozíciós forrását egyértelműen a Hodégétriátban találhatjuk meg.

A Trónoló Istenanya a bizánci Pnagia Nikopoia (A győzelem minden szentségének hordozója) ábrázolására vezethető vissza. A trónoló királynői méltóságban megjelenő Mária ölében a gyermek Krisztussal. Itt érhető tetten az az elgondolás is, miszerint Mária a bölcsesség trónusa, vagyis, ahogy egy királynak méltó hely a trón, úgy Mária is méltó volt arra, hogy benne testesüljön meg az ige, Isten bölcsessége, tehát a megváltó Krisztus. Mária az Angyali üdvözletkor, Krisztus „befogadásával”, tulajdonképpen a megváltást fogadja magába, Éva bűnét helyreigazítva. Ez az egyik magyarázata annak a hagyománynak, hogy Máriát, mint Új Évát tartják számon. A képi ábrázolásban ennek a nyomát például olyan esetekben fedezhetjük fel, amikor Mária gyümölcsöt nyújt a gyermek Jézusnak. A Trónoló Istenanya típusa rendkívül elterjedtté vált és különböző változatok alakultak ki belőle, mint például a Maestá, ahol egyéb szentek társaságában látható.

A Mária a gyermek Jézussal típusú ábrázolásokon sokszor találkozunk különféle gyümölcsökkel, növényekkel, állatokkal és tárgyakkal. Ezek szimbolikája általában Krisztus megváltó szerepét és Passióját vetítik előre. Carlo Crivelli festményén például a gyermek Jézus egy kis madarat tart, pontosabban tengelicet. A legenda szerint a Passió során, a keresztvitel közben egy kis madár repült oda Jézushoz, és töviskoronájából egy darabot próbált kicsípni. De közben Krisztus vére a tollára cseppent, amitől vörös folt keletkezett rajta.  Így tehát a tengelic utalásként értelmezhető a Passióra, mint ahogyan a szegfű is, ami a kereszthalál jelképe. Szög formája miatt a Krisztus kezeibe és lábaiba fúródó szögekre asszociál a hagyomány. Úgy tartják, hogy a keresztre feszítés előtt virága fehér volt és az ott rácsöpögő vér színezte be. A jobb alul megjelenő cseresznye eukarisztikus jelkép, Krisztus vérét, azaz a Passiót jelképezi. A kép kontextusában ezek a szimbólumok a megváltásra is utalnak, ahogy erre vonatkoztatható a nyitott könyv jelenléte is.

A hortus conclusus jelentése nem más, mint zárt kert. Ennek ábrázolása a 15. század folyamán vált kedvelté. Egyik típusa, amelyben Mária ül az ölében a gyermek Jézussal. Ebben az esetben a zárt kert motívuma Mária szüzességére és a szeplőtelen fogantatására utal. A római katolikus tanításban az eredendő bűnt, Ádám bűnét, minden ember örökli a fogantatás pillanatában és ettől csak a megkeresztelkedés által tud szabadulni. A szeplőtelen fogantatás dogmaája szerint Mária előzetesen részesült a keresztség kegyelmében, tehát a bűn őt nem érintette, elzárt kertként jött világra. A kert az Éden kert asszociációját is keltheti: Mária maga a tövis nélküli rózsa, ami megőrizte paradicsomi ártatlanságát. Erre utalva néhány esetben egyes hortus conclusus ábrázolásokon hangsúlyosan rózsalugas, rózsa szerepel.

A késő középkorban született ábrázolási típus, amin Szűz Mária védelmezőn köpönyege alá fogadja az oltalmat keresőket. Krisztus anyjaként, Mária az Istenhez legközelebb álló személyként értelmezendő, ezért az isteni és az emberi szféra közötti legfőbb közvetítőként is tartja számon a keresztény hagyomány (főként a katolikus). Ezáltal válik a hívek védelmező imáinak közvetítőjévé és ruházzák fel patrónusi szerepkörrel. Az idősebb Lucas Cranach képén a Köpönyeges Madonna alakja tűnik fel, ahogyan védelmezi a híveket Isten nyilaitól, amik ebben és még sok másik esetben is a pestissel azonosíthatóak. Hosszú időn keresztül a keresztény szemlélet a betegségeket Isten büntetéseként vagy egyfajta hit próbájaként értelmezték. A gyógyulást csak isteni kegyelem által tartották elérhetőnek, és a hívek patrónusaiktól vártak közbenjáró, védelmező szerepet. A képen megjelenik Krisztus alakja a keresztfával és töviskoszorúval, így utalva a Passióra és a megváltásra.

A Mater Dolorosa, vagy a Fájdalmas Szűzanya megnevezés a keresztre feszítésre, Máriának a Passióban átélt lelki fájdalmaira utal, illetve az azt jövendölő eseményekre, próféciákra és Mária hét fájdalmára. Ilyenek például a kereszt vitel, keresztre feszítés ábrázolások, egyes „portrék” az általában szomorúan fohászkodó, de sok esetben síró anyáról, illetve az olyan megjelenítések ahol Mária mellkasából egy vagy több – általában hét kard/tőr áll ki. Legismertebb típusa a Piéta, ahol Mária az ölében tartja a halott Krisztust.

Az Alázatosság Madonnája képtípus főként itáliai területeken terjedt el. Megjelenése a 14. századi pestis járványhoz köthető, illetve a reneszánsz felfogáshoz, ami Jézus és Mária kapcsolatában a gyermek és anya szeretetteljes viszonyát hangsúlyozta. Az ábrázolások intimitást sugallnak, általában magán devóciós célokra készültek. Mária nem elegáns királynőként, hanem egyszerű alázatos, szerény nőként jelenik meg a földön, párnán, farönkön ülve, ölében a gyermek Jézussal. Gyakran a szintén gyermek Keresztelő Szent János is feltűnik ezeken a képeken, aki Krisztus újszövetségi előfutára. Jézus születésének és a három királyok imádásának jelenetiben gyakran láthatjuk az Alázatosság Madonnáját.

A Szoptató Madonna a bizánci Glaktotrophoussza ikonnál is régebbre vezethető vissza. Az ókori egyiptomi kultúrában megjelenő ábrázolási formára, ahol Ízisz ölében táplálja Hóruszt. Ezzel a gesztussal az isteni hatalom közvetlen átadását jeleníti meg. Ezt az ókori egyiptomi ábrázolási hagyományt veszi át a kopt kereszténység és krisztianizálja. Azonban Ízisszel ellentétben Mária nem Krisztus isteni természetének eredete, hanem emberi mivoltának bizonyítéka. A típus csak a 13. századtól válik népszerűvé a keresztény Európában, a teológiai, művészeti szemléletváltásnak, az eddigieknél humanisztikusabb gondolkodásnak köszönhetően (skolasztika fénykora). Előtérbe kerül Krisztus emberi mivolta és így Máriával való kapcsolata.