Krisztus és a házasságtörő asszony

Idősebb Lucas Cranach festményén feliratként is megjelennek a szállóigévé vált szavak: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Alatta az évszám – 1532- nem egyszerűen a kép keltezésének dátuma, hanem figyelmeztetés a krisztusi tanítás jelenben való érvényére, ahogyan a jelmezek is Cranach korából valók. A jelenet kialakítása tömör, Cranach minden olyan részletet elhagy, aminek a tartalom szempontjából nincs jelentősége.  A félalakos, közelnézeti bemutatás – engedtessék itt meg egy vaskos anakronizmus – inkább filmes, mint színpadi megoldás. A szereplők Krisztustól jobbra és balra egy-egy csoportba zsúfolódnak. A hasítékokkal díszített zubbonyt viselő martalóc egyik kezében követ szorongat, a másikat kardja markolatán tartja. Ostoba, állatias arcával ő a nyers erőszak megtestesítője, de a gonoszságnak inkább eszköze, mint értelmi szerzője. Veszedelmesebbek nála a farizeusok és írástudók. Egyikük mohón lesi, hogyan kaphatja rajta Jézust törvényszegő kijelentésen. A sarokban felbukkanó arcból viszont csak egy szemet látunk. Igazi telitalálat Cranachtól ez a horrormotívum: a fenyegetően reánk szegeződő tekintet, melynek tulajdonosa elrejtőzik előlünk. A házasságtörő asszony oldalán a krisztusi tanítást megszívlelők tömörülnek.  A Jézushoz legközelebb álló férfi jóságos szigorral fordul felénk, mintegy a történet záró mondatára emlékeztetve a nézőt: „Menj, de többé ne vétkezzél!” Mögötte a kopasz, fogatlan öreg feszes szembenézetbe állított karikatúraarca megnyugtat bennünket afelől, hogy Cranach a csúnyaságot nem a Gonosz szinonimájaként használta.

A „ferrarai Raffaelló”-ként magasztalt Garofalo képe csak néhány évvel későbbi, mint az imént megtekintett mű, de míg Cranach népnyelvi változatban, saját kortársaival adatja elő a jelenetet, az olasz mester Cicero nyelvén, alla romana modorban viszi színre. A színhely lépcsővel bevezetett oszlopcsarnok, kazettás dongaboltozattal. A jelmezek rómaiak vagy legalábbis annak akarnak látszani. Maga a színjáték előkelően klasszicizáló, kimérten ünnepélyes. Nem kell hozzá sokat töprengenünk, hogy rájöjjünk mi olyan gyanúsan ismerős a képen. Garofalo miniatürizált változatot komponált Raffaello Athéni iskolájának néhány vezérmotívumára. Akit a változatosság gyönyörködtet, nincs oka panaszra: van a képen fiatal és öreg, szép és csúnya, lelkes ifjú és zord katona, gonosz farizeus és jóságos apostol. Ahogy Leonardo Utolsó vacsorája óta a nagykönyvben meg van írva, a Krisztus szavai által kiváltott indulatok végighullámzanak a sokaságon. A nyugtalanság a háttér felé fokozódik és az oszlopra kapaszkodókban éri el a csúcspontját. Garofalóval ellentétben Cranachot teljesen hidegen hagyta az a körülmény, hogy az evangéliumi cselekmény a római birodalom egyik provinciájában zajlott. A művész és tárgya közötti kapcsolat mégis nála a szorosabb, abból, amit jobb híján örök emberinek nevezünk, ő ragadott meg többet. Miközben Garofalo korhűségre törekszik, nézőjét nemcsak időben távolítja el a cselekménytől, hanem a jelenet emberi tartalmától is elidegeníti.

Nem hiányoznak a római császárkorra utaló motívumok a Tiziano-tanítvány Polidoro da Lanciano képéről sem. Az előteret a háttértől jobboldalt elválasztó díszletként a Colosseum árkádsorának egy részlete szolgál, mögötte a dombtetőn is egy antik rom tűnik fel. A sisakos katona mellett velünk szembe néző arc vonásait Vitellius császár márvány mellszobráról ismerhetjük. Mindezek a motívumok azonban inkább festői, mint történeti értékük miatt kerültek a képre, minden mesterkéltség nélkül. Lanciano jól megértette Tiziano tanítását: az ábrázolt eseménnyel való érzelmi azonosulásunk veszélyeztetése nélkül tudott a jelentnek emelkedettséget kölcsönözni. Színháza barátságos, a nézőt és a színészt egymáshoz közel hozó, ezért sem hat benne idegenül a festmény megrendelőinek, a két szakállas velencei nemesnek a megjelenése. A festményen fontos szerepet kap a fehér szakállas, csíkos köntöst viselő öreg: Jézus szavait a házasságtörő asszony figyelmébe ajánló gesztusával egyenesen az Ó- és Újszövetség közötti folyamatosságot, a zsidó és a keresztény hit közös gyökereit megtestesítő figurává lesz. Krisztusnak nem kell a kép középtengelyében elhelyezkednie, hogy környezetéből kiváljék. Elég hozzá, hogy vörös tunikáján és kék köpenyén felragyogjon a fény, és lássuk arcán, miként figyel minden mást kizáróan, egyedül a belső hangra.